Helló Világ! In medias res, gondolom, aki ezt elolvassa, úgy is ismer – ha meg nem ismer, majd a blogbejegyzéseken keresztül talán. 🙂 2019. november 09-én hajnali 1 óra körül a kamion megtelt, feltettük (mit feltettük?! – feldobtuk!) rá az utolsó holmikat, ami még felfért és hulla fáradtan nekivágtunk a még előttünk álló 300 km-nek. Igen, költöztünk. Szolnokról egy Sopron melletti kis, közel ezer lelket számoló (Wikipedia szerint 2015-ben 1036 volt a lakosok száma) településre, Petőházára költöztünk a családommal. Előzmények: 2012-ben férjhez mentem, s még ebben az évben megszületett kisfiunk, Lackó. Imádom. Nyilván, mert az én fiam. Viszont már csecsemőkorban tapasztaltam nála furcsaságokat, de családom rámrepült, hogy rémeket látok, így akkor még elengedtem a dolgot – “ő ilyen és kész”. A gyermekünk ovis lett, beindítottunk a családi asztalosipari vállalkozást, látszólag minden sínen volt. (Kisebb egészségügyi probléma miatt nekem 2016 végén és 2017 elején fél évem kiesett, s utána kerültem arra a munkahelyre, ahol a szolnoki tartózkodásom utolsó napjáig dolgoztam. Itt szeretném név szerint említeni Pistát, a volt főnökömet, akiről bár megoszlanak a vélemények, én csak jót tudok mondani és remélem érti a döntésemet, és bízom benne, hogy tudja, örökké hálás leszek neki, hogy esélyt adott akkor, amikor én már magamban sem hittem.) Saját tapasztalatok és az ovi jelzése alapján Lackót több alkalommal is szakértői vizsgálatra vittem (ennek a kálváriája majd egy másik bejegyzésben megjelenik), summa summarum, 2018 közepén papírra vetették, a kisfiunk autista. Mindeközben a családi vállalkozásban sem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztük, sajnos a férjemmel a szekeret nem egy irányba húztuk (illetve a családi dolgok is megtépázták kapcsolatunkat), így erre a nyárra (2018) datálódott, hogy házasságunk végleg megromlott és szétköltöztünk. Erről a továbbiakban nem kívánok szót ejteni. Még ebben az évben megismertem jelenlegi páromat, Csabit, aki Sopron mellett Fertőrákoson született és ott élt családjával. A kapcsolatunk jól alakult, kisfiam IS imádja, mellette megtaláltuk az igazi harmóniát. Minél többet jártunk a családjához látogatóba, annál inkább fogalmazódott meg a gondolat, hogy szeretnénk inkább ott élni, valahol arra. Megindult először csak a neten böngészés, aztán a személyes háznézegetés (az ingatlanosok külön blogbejegyzést “érdemelnének”, tisztelet a kivételnek), mégnem egy szombat este hulla fáradtan utolsó erőmmel felmentem egy ingatlanos oldalra és megtaláltam egy öreg házikót Petőházán. Már nagyon elegünk volt a sok túlárazott, vizesedő, omladozó (bocsánat) szarrakásból, de mégis csak felkeltette az érdeklődésünket, és másnap reggel útra keltünk. Az ingatlanos csak lázán közölte, ő nem ér rá, de menjünk, mert Marika néni mindig ott van. Tudjátok, mi volt az igazi jelzés? Ahogy odaértünk, Lackó, az én autista kisfiam azonnal elment wc-re. Tudni kell, hogy ő idegen helyekre igen, ritkán (inkább soha nem) megy be felszabadultan, pláne nem wc-re. Itt az első dolga volt körbenézni, és közölte, ő megy wc-re. Csabival mosolyogva néztünk egymásra és tudtuk, hogy megtaláltuk az új otthonunkat. Végre. De a dolog izgalmas része csak most kezdődött, mert pénzünk ám nem sok volt, viszont azt mondtam Marika néninek, ne adja senkinek, kedden (2019.04.30) jövünk és hozunk neki 1 millió Forint foglalót. 3 bankszámláról és Csabi tesójától kölcsönkérve összekapirgáltuk a pénzt, megírtuk az előszerződést és nagyon boldogok voltunk. Igaz, kellett még hozzá önerő (nem is kevés), de valahogy csak megoldjuk. Eladtuk a kocsinkat, kimerítettük az összes dugi és nem dugi pénzforrásunkat, lepumpoltuk a családot és az önerő is összeállt. Már június volt, megkerestünk egy független hiteltanácsadót, aki “segített” (bár ne tette volna) – de annyira segített, hogy a szokásos 60 nap helyett 1 nap híján 90 nap alatt meg is kaptuk a fogyasztóbarát hitelünk pozitív bírálatát (2019.08.28). Mindeközben a munkám terén is a kiégés jelei mutatkoztak, már nem nyújtott örömet az, amivel előtte több, mint 10 éve foglalkoztam. Ősszel volt Lackó szakértői vizsgálata, és az óvónénikkel is beszélgettünk, mindenki egyhangúan azt javasolta, hogy minél előbb költözzünk, mert sokkal jobb lesz Lackónak, ha még oviban megismeri kis társait és velük együtt megy majd iskolába, könnyebb lesz neki az átállás. (Eredetileg 2020 nyarán terveztünk költözni.) Akkor jött a megbolondulás, fuvarost keresni, pakolni, de közben özön munka, a házat már elkezdtük újítani, minden hétvégén 700 km-t utaztunk… embert próbáló időszak, de túl vagyunk rajta. És a legmenőbb. Az én anyukám, Katus mama (Lackó imádott Katus mamája és az én imádott Anyukám) olyan menő, hogy 66 évesen, simán összepakolt és minden gond nélkül elköltözött velünk. <3 A Mama menő! 🙂 Itt vagyunk. Néhol még vannak zsákok, és még semmi sem tökéletes, csak az érzés, hogy vagyunk egymásnak. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Petőháza minden lakosának, hogy ilyen melegszívűen, barátságosan fogadtak bennünket, külön köszönettel tartozunk a Petőházi Kincseskert Óvodának azért, amiért ekkora szakmaisággal, felkészüléssel és nem utolsó sorban szeretettel várták Lackót.
Kommentek