Covid-19, vagy húsevő baktérium?

2020. március 26., csütörtök. Mivel a koronavírus tombolni látszik világszerte, az egész családom otthon volt ezen a napon. Megállapodás szerint aznap 14.00-ig dolgoztam, Csabi a férjem jött értem a munkahelyemre. Úton haza, ahogy szokott mindig, jókedvűen beszélgettünk, nevettünk mindenen, amin lehetett. Férjem, csak mellékesen megjegyezte, hogy valami megbökte az ujját, és kicsit fáj. Még meg is cikiztem picit, hogy egy ilyen karcolásért ugyan ne vinnyogjon már. Hazaértünk, s jóízűen fogyasztottuk el az útközben vásárolt frissen sült hekktörzset, de előtte természetesen alapos kézmosás, fertőtlenítés – ahol megint jött a “vinnyogás” – “ez nagyon csíp”. Ezután a kisfiam, a férjem és én elvonultunk a hálóba, mesézni, xbox-ozni, picit családozni. Már akkor furcsa volt Csabi, a férjem, mert nyakig betakarózott és remegni kezdett. Gyanakodtam, lázas, mert annyira fázott. Este 18:34-re már nagyon rosszul volt, rázta a hideg, támolygott, mondom ennek fele sem tréfa, felhívom a kapuvári ügyeletes orvost. Sajnos nem emlékszem az orvos nevére, egy férfivel beszéltem, aki mintha meg sem hallaná amit mondtam. “A férjem megszúrta valamivel a jobb kezén a hüvelyk ujját, ami bedagadt, s lázas tőle, rosszul van.” Az orvosnak nevezett lényt semmi más nem érdekelte, mint hogy vannak-e covid-19-re utaló tünetei. Kb 4 perc küzdés után felfogta, hogy NEM felsőlégúti panasz miatt hívom és nagynehezen ráállt, hogy a férjemmel kocsiba ülve átmenjünk hozzá Kapuvárra. Gondoltuk kap Csabi egy tetanuszt, lekezeli a sebet és másnap majd megyünk tovább (kórház, terápia stb.) Amikor odaértünk, az orvos sehol. Kiküldte maga helyett az asszisztensét, akinek elmondtuk ugyan azt, amit az orvosnak. Előkapta a betadint, belocsolta Csabi kezét és kötött rá gézt. Elmondta, azt üzente az orvos, hogy vegyen be Algopyrint,  s reggel menjen a háziorvoshoz és írasson ki tetanuszt, vagy ha rosszabbul lesz, menjünk be a soproni kórházba.

Hazaérve Csabi már nagyon rosszul volt, hányt, bevette az Algopyrint, s még volt ereje lezuhanyozni majd megpróbáltunk aludni, de sajnos nem ment neki. Felkeltünk, s arra jutottunk, mégis bemegyünk a Soproni Erzsébet Oktató Kórház Sürgősségi Osztályára, mert én már akkor gyanítottam, hogy ez szepszis (vérmérgezés). Sajnos Csabi telefonja nagyon le volt már merülve (12%), de úgy voltunk vele, hogy majd ha hazaérünk, feltöltjük, most úgy sem kell. (Nagyon kellett volna… de ez csak később derült ki.)

A sürgősségire menet (kb. 30 km) Csabi végig rosszulléttel, hányingerrel küzdött, kétszer meg is kellett állnunk, hogy hányjon. Mire a kórházba értünk, már minden korty víz, amit próbáltam belediktálni, hogy ki ne száradjon, pár másodperc után sugárba hányással jött ki belőle.

A belépéskor sokat vártunk, mire valaki végre a portához jött, s lázmérés után a covid-19 tüneteinek fennállásáról érdeklődött, s akkor is elmondtuk, hogy egyikünknek sincsen ilyen panasza. Elmondta a nemkedves és nemmosolygós hölgy, hogy fáradjunk a váróba és ne számítsunk rá, hogy gyorsan sorra kerülünk. Amikor leültünk a váróba, rajtunk kívül egy idős nénike volt ott a fiával, egy (szerintünk) bedrogozott srác az anyukájával, és egy nagyon ideges kb. velem egyidős hölgy. Leültünk, vártunk, Csabi már kb. 2 percenként járt hányni, és meg szaladgáltam utána a fertőtlenítővel, hogy legalább a kezéről ne szedjen össze valamit. 

Nagynehezen behívták, “Pácser Csaba jöjjön!”, de akkor épp hányt. Amikor kijött a wc-ről elindult a fotocellás ajtón befelé, amikor egy (szerintem) ápolónő nagypofával zavarta ki, hogy oda nem lehet bemenni. Ad egy, az ajtóra nem volt felírva, hogy nem lehet bemenni, ad kettő, akkor mi a ló…-nak mondja, hogy menjen, ha végül is ne menjen. Na itt rúgta le az agyam az ékszíjat, és elmagyaráztam a hölgynek, hogy a kedves gyermekével, vagy az édes anyukájával legyen szíves úgy beszélni, mint egy taknyos gyerekkel és szíveskedjen megadni a tiszteletet, pláne úgy, hogy nincs sehol tájékoztatás, hogy a beteg hova a p..ba menjen?! A hölgy vérig lett sértve (na biztos érdekelt), és elindult az egyik vizsgáló felé, mondtam hogy én is megyek. Azt mondta, hogy “Maga tudja, az előbb ott vizsgáltunk egy covid-19 gyanús beteget”. Én mondtam, hogy “és nem fertőtlenítették?”. Mire a válasz, hogy “dehogy nem, de maga tudja!”. Hát, én tudtam és mentem a férjemmel. A férjem újra elmondta, hogy itthon pakolás közben valami megszúrta a jobb kezén a hüvelyk újját, ami elkezdett dagadni, majd gennyezni, s belázasodott tőle, már szinte percenként hányja ki a kortyolt ásványvizet.

Addigra már a kézfeje is dagadt:

A nemkedves hölgy végül elnézést kért, mondván “Most hoztak egy covid-19 gyanús beteget, mindenki pánikban van, hiszen neki is gyerekei vannak otthon”. Mondtam én megértem, de ő is értse meg, hogy nem jókedvéből ül ott a nép éjszaka, kiszolgáltatva nekik.

Csabit végre behívták oda, ahová a betegnek tilos bemenni (wtf??). Kb. 10 perc múlva kijött, mondta, kapott végre tetanuszt, s vért akartak tőle venni, de olyan sűrű volt a vére, hogy nem tudtak. Ültünk még egy kicsit, akkor elvitték röntgenre, ahol kimutatták, hogy semmi idegen test nincs a kezében. Telt múlt az idő, talán hajnal fél 2 lehetett, amikor jött egy beteghordó férfi és mondta, menjen vele Csabi, mert viszi fel a Traumatológiai Osztályra, ahol azonnal műtik majd a kezét. Sok időnk nem volt búcsúzni, mert nagyon sietősre fogta a beteghordó, gyors puszival és reggel jövök, hozok cuccot-tal elbúcsúztunk…. mert akkor még nem tudtuk hogy mi következik. Én némi éjszakai soproni bolyongás után hazaértem, de olyan rossz érzésem volt, aggódtam, nem tudtam elaludni. Nem hiába…

Hajnal 3:36-kor egy 30-as körzetszámról hívásom érkezett. A hívó hölgy közölte, hogy a férjemet az eredményei miatt covid-19 gyanúval Szombathelyre szállították, de nyugodjak meg, teljesen jól van, de a továbbiakban a szombathelyi kórházban érdeklődjek. Már ott értetlenkedni kezdtem, hogy ezt hogyan találták ki, a férjemnek tuti szepszise van, hiszen látszott a kezén. Csak habogott, meg dadogott, de értelmes magyarázatot nem tudott adni, azt mondta, nem tudja pontosan hova viszik a férjemet, azt sem tudja, mikor – mi fog vele történni és mikor jöhet haza. Na mondom ez nagyon fasza… Ekkor hívtam fel a főnökömet, aki beszélt a soproni tiszti főorvossal, aki felhívott engem még reggel fél 7 magasságában, hogy nyugodjak meg, valószínűleg nem covid-19, de mivel felmerült a gyanú (valakiben???), jobbnak látták, hogy elküldik őt karanténba. Nekünk is 2 hét házi karantén kezdődött.

Na itt megindult a téboly… a szombathelyi kórházban senki nem tudta, hogy ki az a Pácser Csaba. Lövésük nem volt, sem arról, hogy oda vitték, sem arról, hogy mi lett vele. Hosszú órás kétségbeesett telefonálgatást követően eljutottam az Infektológiai osztály vezetőjéhez, egy határozott de mégis segítő szándékú hölggyel beszéltem, akinek a kommunikációjából éreztem, hogy nagyon feldúlt. Elmondta, hogy a férjem biztosan nem covid-19 fertőzött, de azonnal műtőt kell neki keresni, mert a szepszise már olyan előrehaladott, hogy nagyon nagy a baj. Megkértem, derítse már ki, szóljon már, hogy mi fog történni vele.

Kb 10 óra volt már, amikor megcsörrent a telefonom, egy 70-es szám hívott, azonnal felkaptam. Csabi volt. A hangja olyan távolinak, fáradtnak tűnt. Sírt, zokogott, elmondta, hogy “Jól megszívattak a soproniak Baba – összefostam már magam, nem tudom magam tartani, nagyon rosszul vagyok, a telefonom is lemerült. Nagyon szeretlek titeket.” A rövid telefon után óriási volt a csend bennem. Éreztem, hogy tényleg nagyon nagy a baj. 

A 70-es számról újra hívás érkezett, ismét az infektológus doktornő volt, aki még mindig felpaprikázott lelki állapotban elmondta, hogy a férjem a műtőben van, de már most látszik, hogy nagyon rossz állapotban van és műtét után az intenzív osztályon legyek szíves érdeklődni. Itt már idegösszeroppanás közeli állapotban voltam, gondolom érthető, hogy miért.

Ha lehet még fokozni a tébolyt, akkor az itt következett. Hívogattam az intenzív osztályt, még senki nem tudott róla semmit. Olyan délután kettő lehetett, mire el tudtam érni egy orvost, aki tudott Csabiról valamit. Elmondta, hogy sajnos Csabi olyan rossz állapotban van, hogy a tüdeje összeomlott, érintett volt a veséje, a mája, géppel lélegeztetik, altatják és keringéstámogató gyógyszereket, plusz nagy mennyiségű sóoldatos infúziót kap.

Este újra hívtam az intenzív osztályt, ahol egy nagyon kedves férfi orvosba “futottam bele”. Ő elmagyarázta, hogy nincs jó állapotban a férjem. Elmondta, hogy a szepszis egyik jellemzője, hogy a vér besűrűsödik, kap infuziot, s most annyit tudnak tenni, hogy az életét mentik, és antibiotikumos és egyéb kezelést kap nagy dózisban.

Ettől kezdve délelőtt és délután hívtuk a kórházat, Anyukája, Apukája, Ádi a tesója és én, és szerencsére minden alkalommal jó híreket kaptunk. Kitenyésztették a szepszist okozó baktériumot, Csabi jól reagált a célzott antibiotikumos kezelésre.

A baktérium köznevén húsevő baktérium, latin nevén Streptococcus pyogenes. Ez a baktérium ha hiszitek, ha nem mindenütt ott van és csak arra vár, hogy találjon egy sebet, vágást, szúrást és bejusson. Csak embereket zabál… Gyakorlatilag megrohassza a húst, az izmokat, iszonyatos sebbességgel legtöbbször visszafordíthatatlan károkat okozva.

(részletesen itt olvashatsz róla: https://www.hazipatika.com/betegsegek_a_z/husevobakterium-fertozes/845?fbclid=IwAR0CaLndJ8ndT2gb7F0mqdFmvwMNJFzNMRmxKUiSTKGBqzjFkaSGOsz0klU  )

Vasárnapra készen lett az első covid-19 teszt, ami (persze, hogy) negatív lett. Elmondták, hogy még egy kontroll tesztet vettek, ha az is negatív, akkor mehet Csabi osztályra, mert az életfunkciói stabilak. 

A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy nem tudtunk beszélni. A telefonja lemerülve, semmi kontakt nem volt közöttünk. Csak ültem itthon, s vártam, vártam a pillanatot, hogy új hírt kapjak.

Március 30-án délután egy 70-es számról hívásom érkezett, azonnal felkaptam és egy gyenge de boldog hang annyi mondott “Szia Kicsim!”.. még most is könnyezem a pillanatot. Ott és akkor kb fél percig nem tudtunk mást csak sírtunk a telefonban. Utána pár szó és búcsúzni kellett, hiszen egy kedves nővérke a saját telefonját csempészte be Csabinak, mert már annyira akart beszélni a kis családjával. Még azon a napon engedélyt kaptunk, hogy töltőt vigyünk be neki. Szóltam Ádinak, aki azonnal rohant a töltővel Szombathelyre. S másnap végre, megkaptam a reggeli mosolygós szelfit, és egész nap tudtunk beszélni.

Másnap, március 31-én a második covid-19 teszt is negatív lett (ki hitte volna?), s visszaszállították a férjemet a Soproni Erzsébet Oktató Kórház Tramatológiai Osztályára. Végre tudtunk telefonon beszélni, amikor elmesélte, hogy mi is történt azon a borzalmas hajnalon valójában.

Ezt mesélte:

“Felkerültem az osztályra, levetkőztettek alsógatyára, kaptam ágyat és jöttek a kérdések.. gyógyszerérzékenység stb? Kb. 10 perc eltetével jött az altatóorvos, aki elmondta, meg fognak műteni, s neki is elmondtam, mi történt velem (megszúrtam a kezem, bedagat, belázasodtam, hánytam, rosszul voltam, NINCS FELSŐLÉGÚTI PANASZOM ÉS NEM JÁRTAM KÜLFÖLDÖN SEM). Akkor hallottam én, hogy beszélgetnek a covid-19-ről, meg telefonálgatnak, de igen rosszul voltam, nem is tudtam már odafigyelni. Egyszer csak megjelent valaki az ágyam mellett, hogy Szombathelyre visznek engem, mert gyanús, hogy covid-19 fertőzött vagyok. (wtf???) Jött a szkafanderes mentős, segített felöltözni, a cipőmet már nem voltam képes felvenni, így nylon zacsival a lábamon támolyogtam le a mentőig. Beültetett a mentőbe, bekötött és közölte velem, hogy HOZ MÉG EGY COVID-19 GYANÚS BETEGET, MERT ŐT IS ÁT KELL SZÁLLÍTANI! (wtf????) Így utaztunk a társammal, összezárva, egy mentőben, a két covic-19 gyanús beteg. Én tudtam, hogy nem vagyok covidos, nagyon figyeltem, még félholt állapotomban is, hogy ne nyúljak az arcomhoz.

Megérkeztünk Szombathelyre, a másik covid-19 gyanús beteget behívták… a mentőssel kiabáltak, hogy mit keresek én ott, nem is szóltak, hogy én is megyek, semmit nem tudnak rólam. Én már annyira rosszul voltam, hogy a záróizmaim feladták, összefostam magam. Amikor megvizsáltak, elmondtam nekik is, hogy mi történt velem, ahol elmondták, hogy biztos, hogy nem vagyok koronavírusos, viszont nagyon súlyos szepszisem van és műteni kell, de nincs szabad műtő így várnom kell, még megoldják. Kaptam infúziót és vártam. Egy kedves nővérke megsajnált, ideadta a saját mobilját, hogy még fel tudjam hívni a kis családomat. Éreztem, hogy nagy a baj, nagyon rosszul voltam. Amikor rohantak velem a műtőbe az egész kórházon át, már biztos voltam benne, hogy tényleg baj van. Az utolsó emlékem, amikor az altató orvos azt mondta “Vigyázunk Önre, Csaba!”. S a kis családomra gondolva szépen elaludtam.

Amikor ébredeztem még éreztem a tubust a torkomban, emlékszem, amikor kivették és mondták, hogy minden rendben. Folyamatosan azt hajtottam, hogy szeretnék a feleségemmel, a kis családommal beszélni telefonon, szeretném hallani a hangjukat. Az intenzív osztályt számomra egy műtőben rendezték be, lévén covid-19 gyanú, de rendesek voltak, mert a műtőben folyamatosan nyomták nekem a zenét, hogy legalább az segítsen ezt átvészelni.

Mindenkinek megköszöntem ott, hogy megmentették az életemet majd átvittek Sopronba, ahol az egész kezdődött.

Végre átértem Sopronba és tudtam beszélni a családtagjaimmal is. A legemlékezetesebb volt, amikor szeretett tesómat, Ádi felhívtam és elmondtam neki: tesó, majdnem meghaltam. Ez a mondat számára örökre beégett, azt mondta.

Sopronban megkezdődött a gyógykezelés, először még amputáció is szóba került, de szerencsére erről letettek. 2-3 naponta műtöttek, iszonyatos fájdalmakat éltem át. Köszönettel tartozom Dr. Pécsi Örs Dániel orvosomnak, aki mindvégig maximális profizmussal állt a sérülésemhez, mind az altatóorvosnak, a műtősöknek és a Traumatológiai Osztály dolgozóinak, hogy igyekeztek elviselhetővé tenni azt a 2 hét poklot, amit elszenvedtem.

2020. április 16-án megtudtam, hogy a kezemre felszerelnek egy Vivanotech Pro negatív nyomás terápiás gépet, és a kórház szerződést köt velem, hogy nem dobhatom fel a gépet Vaterára, mert viszonylag drága – s a szerződés megkötésével VÉGRE hazajöhettem a családomhoz, már itthon gyógyulok. Még egy műtét vár rám, majd a plasztika, hiszen a jobb alkaromról addig vágták a lágy részeket, még a baktérium végre ki nem fogyott belőlem. Nem sok maradt a jobb alkaromból, DE VAN KEZEM ÉS ÉLEK!” 

A történet tovább folytatódik, ez egy új blogbejegyzés lesz, jelentkezünk.

Kérem, az alábbi képeket csak erős idegzetűek nézzék meg, mert felkavaró lehet!

Ha megnéznéd, görgess le!

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Ilyen volt:

Ilyen lett:

EZ A BAKTÉRIUM MAGYARORSZÁGON ÉVENTE ELENYÉSZŐ SZÁMÚ EMBERT FERTŐZ MEG, VISZONT

A FERTŐZÖTTEK 3/4-E BELEHAL! 

“Minden tünetet produkáltam, mégis covid-19 gyanúsnak titulálták…

csak annyit kérdeznék: MIÉRT? 🙁

A mi családunkban olyan erős a szeretet és az élni akarás, hogy túl leszünk rajta!”

“Köszönöm a sok aggódást, támogatást, szeretetet amit Krisztitől, a feleségemtől, fogadott kisfiamtól, Lackótól, Édesanyámtól és Édesapámtól, Nagymamámtól és fogadott Nagypapámtól (a Fickótól), anyósomtól, Katusmamától, bátyámtól Tomitól, nagybátyámtól, Kálmitól, s végül de nem utolsó sorban szeretett öcsémtől, Ádámtól kaptam! S köszönöm az imákat, Csizmadiáné Mariann és neked is, Szebike! Nélkületek nem ment volna!

S köszönöm mindenkinek, aki aggódott, imát mondott értem, értünk!”

Köszönjük, hogy elolvastad a történetet, folytatása biztosan következik! Jelentkezünk!

Update: Aki ezt a bejegyzést fakenews-nak gondolja, kérem hívjon bátran a 06204770121-es számon!